Del Bosque kísértése; Sok kritikát kapott a torna során Del Bosque legénysége, unalmas, nézhetetlen, defenzív, és más hasonló jelzők röpködtek, de valójában mindennek az oka maga a stílus, és az azzal járó megszállottság. Spanyolország a saját stílusa által legjobban determinált válogatott, a labda megtartását minden elé helyező tiki-taka mámorában ég, és mint kiderült, továbbra is teheti ezt mindenfajta alkalmazkodás nélkül, teljes mértékben a saját magára reflektálva. A honi egységes filozófiai közeg és utánpótlás képzés pedig olyan alapanyagot biztosít ennek megvalósítására Del Bosque számára, ami egyedülálló lehetőséget és egyben óriási kísértést is jelent.

A folyamat eredményeképpen Spanyolország rendelkezik egy garmada, technikai képzettségben abszolút elsőfokú, a labdát a pálya bármely területén megtartani képes játékossal, s a gondot leginkább nem a játékosok beválogatása, hanem a kihagyása jelenti, a seleccionban alig-alig szóhoz jutó játékosok nagy többsége a világ bármely más országában meghatározó egyéniség lenne. Innentől pedig adott a kihívás Del Bosque előtt, hogy olyan egyensúlyt alkosson a kezdőcsapat kialakításakor, mely a stíluson belül foglalja magában a sokrétű támadópotenciált és a hátsó biztonságot. Ez kétségkívül nem sikerült Del Bosquének, egyszerűen nem állta meg begyömöszölni az összes labdatartó középpályást a csapatba, kizárva ezzel a veszélyforrást az előrejátékból. A gond játékot összetevő funkciók egyensúlytalanságából fakadt, a labdatartás, mint elsődleges feladat, erőteljes túlsúlyba került a mérlegen. Hiszen a hat támadó pozícióban favorizált játékosok mindegyik tagja a pálya közepén érzi otthonosan magát, ami lényegesen leszűkítette a védeni kívánt területet az ellenfelek számára, s bár a labdát, a mindenható egyéni kvalitásaik miatt mindvégig uralták Xaviék, az általános nyomásgyakorlás megszűnt, s a játék kimerült a hat, gyakorlatilag ugyanazt, vagy hasonló szerepkört betöltő játékos cicázásában, a középharmadban.

Hiszen mind a hatan első szándékból a labda őrzésére törekedtek, hiányoztak a direkt, első szándékból a kaput támadó játékosok, s a játékteret megnyújtó szélsők. A pass and moveból hiányzott a move, sőt méginkább a forward run, így az egész kimerült a steril labdatartásban.

Kép a spanyol-franciáról: a spanyol támadószekció összes tagja centrális pozícióban, a szélek (Arbeloának csak végszükség esetén teszik ki a lasztit) és a francia védelem mögötti terület kihasználatlan, steril labdatartás

De mindebben az a nagyszerű és azért alaptalan mindenfajta károgás, hiszen Del Bosque mindezt megtehette. Beáldozhatott mindent a labdáért, hiszen azt elvenni senki sem tudta tőlük. Innentől pedig gólt nem kaphattak, a kezdeményezés pedig mindvégig náluk maradt, és egy kivétellel - Portugália ellen - a labdaűzésben kimerülő riválisok a meccsek előrehaladtával hibára kényszerültek, ezzel igazolva Del Bosquét, és a puszta labdatartás fetisizálását. A döntőben aztán megrázták magukat, és a Del Bosque-éra legpazarabb produkciójával írtak történelmet.

Jelenleg pedig továbbra sem látni, hogy ki törheti meg ennek a még mindig fiatal generációnak a lendületét, egyszerűen csupán az egyéni képességeket tekintve kevesen érnek fel hozzájuk, az ezt kompenzáló rendkívüli összhang pedig ritka a válogatott futballban. Az ellenszer egyszerre igényel csapatszinten agresszív letámadást és megkomponált támadásépítést, amit együtt egyelőre nem látni sehol az idei Eb alapján. Németország játéka volt a leginkább előremutató, de az elődöntőben kiderült, hogy még mindig nem tudnak kellőképpen reagálni a sok labda nélkül töltött játékidőre, így továbbra is áll a kérdés: vajon lesz-e valaki, aki elveszi a labdát a spanyoloktól, avagy valaki, aki képes hatásosan alkalmazkodni hozzájuk.

Már több, mint egy hete véget ért az Európa-bajnokság, most már lehet és érdemes következtetéseket levonni, tendenciákra rávilágítani a torna kapcsán, amit meg is teszünk, elsősorban taktikai szempontból megközelítve a dolgot. Mindenekelőtt már most kijelenthető azonban, hogy új megoldásokat, új megközelítést mutató változások nem zajlottak le UkroPolyban, ám erre előzetesen sem láttunk sanszot. De a folyamatok zajlanak, amiket értelmezni és rendszerezni próbálunk, megoldásokat keresve, elméleteket gyártva.

A forradalmi újdonságok elmaradásának egyik oka, hogy a klubfutballhoz képest a válogatottaknak sokkal kevesebb idejük van felkészülni, összehangolódni egy-egy nagy tornára, napi kapcsolat nélkül pedig nem lehet olyan összeszokott egységet megalkotni, ami esetleg meglepetéssel szolgálna. Ezért is vannak nagy előnyben az egy-egy hazai csapatra építkező válogatottak, gondolhatunk itt elsősorban a végső győztes, a nemzeti futballt négy éve sterilen uraló, barcelonai alapokon nyugvó spanyolokra, de ugyanez elmondható döntőbeli ellenfelükről, a veretlenül bajnok Juventusra építő olaszokról - mindkét keretben hét-hét Barca/Juve játékos található, akik mind meghatározó szerepet töltenek be a játékot illetően. De hasonló arányt mutat a bayernesek szerepvállalása a németeknél.  Nem véletlen, hogy három, a final fourba jutó válogatottról van szó. A másik ok kapcsolódik ehhez: a válogatott tornákon a kockázatvállalás még inkább minimalizálódik, az említett kohéziós problémák, valamint az egy meccses kieséses szakasz miatt a csapatok az átlagosnál is kevesebbet rizikóznak a győzelem érdekében, mondjuk egy oda-visszavágós BL-meccshez viszonyítva, inkább a stabilitás, és a kapott gól elkerülése kerül előtérbe, így a radikális változtatások elmaradnak a kiélezett meccseken.

Labda dominancia, mint elsődleges szempont

Nyugodtan kijelenthetjük, Guardiola eddigi rövid edzősködése alatt átállította a váltókat a foci fejlődési irányvonalán. A Michels-Cruyff-féle totális futball alapjaira építkezve rövid időn belül sikert sikerre halmozva új referenciapontot adott a világnak, aminek hatásai azóta is érezhetőek. Ehhez elég ránéznünk a mindig leglassabban reagáló, konzervatív Angliára, a Premier League idei szezonjára, vagy, hogy témánál maradjunk, az idei Európa-bajnokságra. A dominancia elsődlegessé vált, a labda uralása feljebb valóvá vált a terület kontrollálásán. (persze még mindig az a legjobb, aki a kettőt egyszerre teszi...). Így az ehhez kellő eszközök váltak dominánssá: fizikum helyett az egyéni képesség, funkcionalitás helyett a sokoldalúság, a pálya minden területén megkívánt technikai tudás, ami nyilvánvalóan mutatkozik meg a játékosállományban.

Az elődöntőbe jutott négy csapatból három proaktív, possession football-t játszott (igen, még Olaszország is!). Alapvetően reaktív, mindenek előtt alkalmazkodó, kontrákra játszó csapat nem ért révbe (az A csoport szarakodását figyelmen kívül hagyva), a leginkább labda nélkül tervező csapatok közül az elődöntőben Portugália is megrekedt az elhárító műveletben, de veszélyt már nem tudott nyújtani a spanyol kapura. Tehát egyetlen Chelsea hasonmást sem láthattunk érvényesülni, ami szintén a nagyfokú szervezettség hiányára írható.

Paradox módon a labdabirtoklásért folytatott harc áll a rendkívül sok pontrúgásból, beadásból  szerzett gól hátterében is, a pálya közepének kontrollálása, mint elsődleges szándék egyre inkább a szélek felé terelte a játékot, a Marcelo Bielsa által előszeretettel használt függőleges behatolás elkerülése összességében kevés nyitott meccset produkált.

A formációkat tekintve továbbra is az egycsatáros felállások, leginkább a 4-2-3-1 dominál, ám a középpályás mezőnyfölény kialakítását célzandó egyre inkább alkalmaznak a csapatok plusz passereket a winger pozíciókban, ezzel is hozzátapasztva egy-egy darabot a pálya méretűre nőtt középpályás harchoz. Del Bosque ebben is az élen jár (Silva, Iniesta), de hasonló gondolatmenet mentén cselekedett Löw mester is, amikor az olasz középpályás fölényt kiegyensúlyozandó megtörte az addig szárnyaló, és az Eb mezőnyéből kimagasló csapatának egységét az elődöntőben, és a centrumra koncentrált, ahelyett, hogy passzív módon a saját fegyvereivel billentette volna át a dominancia mérlegét a saját oldalára, alkalmazkodásra késztetve az olaszokat.

Letámadás nélkül nem megy

Azonban az is kiderült, igazolódott, hogy a labda uralásával társuló egyenletes nyomásgyakorlás letámadás alkalmazása nélkül nem működik. Ennek az egyre erősödő oka nyilvánvaló: ha mindenki a labdatartást helyezi előtérbe, a csapatok egyre több intelligens passzgépet szerepeltetnek, akik képesek a labda megjátszására rizikós körülmények között is, így válik életbevágóvá a pressing, a labda, a pálya minél magasabb területén való megszerzése. A labdabirtoklásra építő csapatoknál ez a probléma nyilvánvalóan komolyabb ellenfelek ellen ütközik ki, amíg egy a bekkelésre mindent feltevő kiscsapatnak nincs energiája, sem képessége a megszerzett labdával mit kezdeni, egy komoly játékosminőséget képviselő gárda már bonyodalmakat okozhat.

A spanyolok a döntőt kivéve végig szenvedtek ezen a téren, nem volt meg bennük a kellő intenzitás és agresszió. De az amúgy egész torna alatt legjobb benyomást keltő Németország sem tudott labda nélkül agresszív nyomást kifejteni az elődöntőben, amikor kellett volna, így hátrányban sem tudta hosszabb periódusban ellenfelét a tizenhatosra szegezni. Pedig az elődöntőig az abszolút legjobb összképet a Nationalelf nyújtotta, rugalmas, sok pozícióváltásra, és intelligens mozgásokra épülő támadójátékuk sokrétű veszélyt rejtett magában és válogatott szinten ritkán látott összhangot mutatott, de mindez - Löw nyilvánvaló hibái mellett - vérszegényen hatott letámadás nélkül. Olaszország ezt a problémát más eszközökkel hidalta át, Prandelli passzjátéka szerencsésen társult a tradicionális hazai szervezettséggel és alkalmazkodó készséggel, ami kiváló kombó a jelenlegi helyzetben, többek közt ennek is köszönhető a kiugró szereplés. Pusztán a letámadást tekintve Portugália nyújtotta a leghatásosabb teljesítményt, a spanyolok ellen sikerült a kellő agresszivitást csapatszinten eszközölni, más kérdés, hogy ez sem volt elegendő a dominanciához.

A pressing hiánya egyébként szintén összefügg a válogatottak általános problémáival, rengeteg időt, meccset igényel összehangolni a labda nélküli mozgásokat, és figyelembe véve a topklubokban játszó sztárok túlterhelését, fizikailag ez majdnem lehetetlen küldetés.

Egyensúlyproblémák

Egy csapat összeállításával kapcsolatosan egy rendszeren belül szisztematikusan funkcionáló posztokról és szerepkörökről beszélünk, aminek legalapvetőbb célja a pályán látható végtermék tekintetében a harmónia és az egyensúly. E két szempont nélkül egyszerűen nem lehet működő egységet kreálni. Azonban ez csupán az elméleti sík, a gyakorlatban mindenen túl, tizenegy emberről, karakterről, személyről beszélünk, akik önálló és kiszámíthatatlan döntéshozatalaikkal alakítják a valós játékképet. És ez az, amit sosem lehet kihagyni mindennemű teóriák gyártása közben, és ez a döntő faktor a sikerességet illetően. A két, dél-afrikai döntős csapat sem hozta az elvárt játékot az Euro-n, és bár a sikeresség szempontjából eltérnek egymástól, a tornán jelentkező problémák forrása, bár más aspektusból, de a csapat egyensúlyának hiányából fakad.

Hollandia helyzete a legérdekesebb, és leginkább kapcsolódik az emberi faktor örök problémájához. A cél ugyanis, hogy a pályán tizenegy játékos a képességei legjavát tudja a csapat érdeke alá állítani. Ami pedig a játékosok feladatait illeti, minden csapatban vannak kulcsjátékosok, akiknek kiaknázására a lehető legnagyobb szabadság igényeltetik az adott rendszer kötelékein belül. Ilyen játékosok Ronaldo, Özil, vagy Xavi, Hollandia esetében pedig egyértelműen Sneijder, aki a keret legkreatívabb tagja, így alapszempont a csapat kialakításánál. Klopp (Dortmund) és Löw (Németország) úgy tette szabaddá trequartistáit, hogy gyakorlatilag kivonta őket a védekezésből, s csupán az ellenfél labdakihozatalainak zavarását, a passzsávok lezárását hagyta meg defenzív kötelességnek. Ezt viszont úgy egyenlítették ki, a balansz érdekében, hogy mindketten hátrarendelték a wingereiket, ezzel tehermentesítve Özilt és Kagawát, egy labda nélküli 4-4-2-t alkotva.

Labda nélkül a Dortmund, tökéletesen kirajzolódik a két négyes vonal, az irányító/trequartista Kagawa szabad szabad szerepkörben

Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen a két szélén kettős felügyelet alá vonták az ellenfél elsőszámú veszélyforrásait, a wingereit, labdaszerzés után pedig nyertek egy, a vonalak között mindig szabadon megjátszható embert. Tehát megoldást kínáltak két problémára, az újkori irányítók helyzetbe hozására, valamint a 4-2-3-1 Achilles pontjára, a két szélen leledző közvetlen veszélykitettségre. Ehhez azonban elengedhetetlen a két szélen játszó játékos fegyelmezettsége és munkabírása, mellyel Kuba, Großkreutz, Podolski és Müller is rendelkezik, ellentétben a pályán magasan helyezkedő Robbennel és Afellayjal, akiknek a defenziv munkája – főleg Robbené – majdnem egyenlő a nullával. Szemben mondjuk a VB-n még nem véletlenül kezdő Kuyttel. Ezt a szituációt a Bayernnél egy mélyebben játszó, labdákért visszalépő Ribéryvel, és egy konzervatívabb irányítóval, Kroosszal oldotta meg Heynckes, sikeresen. Azonban Marwijknek nem sikerült meghozni a megfelelő áldozatokat, a kompromisszum érdekében, így kaptunk egy teljesen szétszakadó, alaktalan Hollandiát, melyben labdával egy fegyelmezetlen támadó négyes kevésnek bizonyult a létszámfölényben betömörülő ellenfelek ellen, míg a vesztett labdák után viszont, a bár két bunkóval megtámogatott, - Van Bommel, De Jong - de lassúcska védelem sem volt elég mondjuk egy német, vagy portugál roham lereagálására. Az eredmény világos, sem támadásban, sem védekezésben nincs meg a megfelelő létszám, illetve összhang, az átmenet pedig egy Van Bommel, De Jong duóval talán nem is létezik.

Holland átlagos pozíciók a németek ellen: Sneijder szabad szerepköre nyilvánvaló, ezt sem Robben, sem Afellay nem kompenzálja = diszharmonikus csapatrészek, zéró egyensúly