Nem sok előnye van annak, hogy az ember szép lassan megvénül, de egy mindenképpen: túl a harmincon már nincs rászorulva, hogy könyvek, újságcikkek alapján tájékozódjon, és próbálja meg magában elhelyezni a nemzetközi futball eredményeit, változásait. Látjuk, átéljük, mindenkinek megvannak a saját tapasztalatai, megfigyelései.

Amit az elmúlt négy évben láttunk a spanyoloktól, az maga a történelem, és elsősorban nem is csak azért, mert korábban senki nem tudott három nagy tornát nyerni egymás után (olimpiát, Copa Américát nem sorolnám azok közé). Spanyolország rengeteg óriási egyéniséget adott a futballnak Butragueñótól Raulig, Hierrótól  Mendietáig, mégis csak a szimpatikus vesztes kategóriáig jutottak. Ám mindez egycsapásra megváltozott, mikor a spanyol válogatottat már nem személyekhez, hanem stílushoz kezdtük kötni. 2008 óta nem elsősorban egyéniségekről beszélgetünk, hanem arról, hogy mit jelent és mit ér nemzetközileg a tiki-taka. A választ megkaptuk: a tiki-taka a sebezhetetlenség szinonimájaként kerül majd be a történelembe: három torna, három győzelem, miközben az egyenes kieséses szakaszban még mindig nem tudtak gólt rúgni az ellenfelek. 990 perc vesztegzár. Holland foci gyakorlatilag nem létezett az 1970-es évekig. Ott voltak az 1934-es majd a '38-as olimpián, aztán mikor legközelebb, 1974-ben kijutottak a világbajnokságra, rögtön döntőt játszottak, miután 1971 és '73 között három BEK-et nyert az Ajax.
Most vagy az történt, hogy egyik napról a másikra a holland anyák turbófokozatban szülték a világ legjobb játékosait, vagy az, hogy Rinus Michels alapjaiban változtatta meg a futballról alkotott korábbi elképzeléseinket. Olyan rendszert és stílust alkotott, amelyet sem utánozni, sem legyőzni nem tudtak az ellenfelek. Természetesen mindez nem sikerülhetett volna a megfelelő tudású egyéniségek nélkül, mégis arról beszélünk örökké, hogy totális futball, és csak másodsorban tesszük hozzá, hogy Cruyff, Neeskens, Arie Haan vagy Johnny Rep.

A stílus maga a futball.

A történelem folyamán minden igazán sikeres válogatott egy-egy nagy klubra épült. Nagy klubok azonban sosem jöttek létre anélkül, hogy egy kérlelhetetlen rivális ne lihegett volna a nyakukban. Porto-Benfica, Torino-Milánó, Manchester-Liverpool, Barcelona-Madrid, Moszkva-Kijev – hogy csak a legnagyobb rivalizálásokat említsük. A kompetitív közeg elengedhetetlen ahhoz, hogy kitermelje a jók közül is a legjobbakat, a labdarúgás igazi egyéniségeit. Ha mindezzel megvagyunk, már csak a szellemi tőke, az intellektuális bázis hiányzik ahhoz, hogy valami maradandót alkossunk, és máris korszakos csapatot hoztunk létre. A holland összehasonlítás egyébként azért is adja magát, mert a bár a River Plate-futball is hasonlított a tiki-takához, akkor még nem beszélhettünk letámadásról, illetve szerepcserés támadójátékról, márpedig mindkét elem a spanyol futball egyik alapeleme. A környezeti tényezőket tovább vizsgálva láthatjuk, hogy a Real Madrid és a Barcelona rivalizálása nemcsak adott a kétezres években, de talán most ért igazán a csúcsra. A nagy spanyol egyéniségek eddig is megvoltak, csak a rendszer nem állt össze. A szellemi műhelyek létezését a 4-2-3-1 felemelkedése már előre jelezte, hiszen a rendszer Spanyolországban született meg, innen vette át Európa. A folyamat tetőfoka pedig a tiki-taka megszületése volt – a klasszikus spanyol alapelveken (játékosság, technikai képzettség, kreatív labdabirtoklás) nyugvó rendszer, ami még inkább felerősítette a már amúgy is bombaerős játékosok képességeit. Spanyolországban minden összeállt.

Az Aranycsapatunkkal kapcsolatban mindenki köpi, hogy Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos (…), de azt már kevesebben tudják, Sebes Gusztáv csapata alig néhány alkalommal lépett pályára a klasszikusnak vélt felállásban. Ugyanez igaz a Barcára és a spanyolokra. Mindkét csapat esetében össze tudjuk rakni az elméletileg legerősebb felállást, de gyakorlatilag lehetetlen megmondani azt. Alapjában véve a stílus, a rendszer determinálja az eredményeket, nem az, hogy akkor X vagy Y kezd a jobb oldalon. Persze igaz, hogy a folyamatot meccsekre lebontva értelmet nyernek a személyi változtatások is.

Spanyolország – Olaszország 4-0

Ahogy várható volt, Del Bosque kitartott eddigi tézise mellett, és mindent a döntő középpályás fölény kiharcolására épített, ami – mint tudjuk – egyszerre oldja meg a támadásépítés és a védekezés kérdését.

Xavi azonban az eddigiekhez képest jóval feljebb, szinte Fabregas mögött játszott. Ez egyrészt lehetőség teremtett, hogy meredek kulcspasszokkal törjék fel az olasz védekezést, másrészt Pirlót is sikerrel abajgatta. Olyannyira, hogy cirka húsz perc után De Rossinak és Pirlónak helyet kellett cserélni. A húzás logikusnak tűnt, hiszen így De Rossi jobban le tudta védekezni a passzsávokat, másrészt – ahogy a két csapat csoportmeccsén – vissza tudott lépni a védelem közepére, ha a két szélen megindultak az olasz hátvédek. A kényszerű váltás minősége azonban egyértelmű: Pirlo építő passzai helyett (hiszen ezzel a lépéssel a szintén magasra tolt Alonso-Busquets páros martaléka lett a várt szabadság helyett) immár Balzaretti felfutásai jelentették az olasz támadások kiindulópontját – nagyon nem mindegy.

Xavi feltolása mellett egy másik apróságot is lépett Del Bosque: Fabregas a klasszikus értelemben vett középcsatár helyéhez képest jóval kötöttebben mozgott az eddigiekhez képest, a spanyolok beérték a 5 vs 4 elleni középpályás fölénnyel, cserében Fabregas jelenléte állandó alternatívát kínált a védelem mögé betett passzokra.

A Prandelli gyémánt felállásával járó négy centrális középpályás hiába volt jó kiinduló alap, ellentétes szempontból az volt a hozadéka, hogy Arbeloa és Alba felfutásait nem kontrollálta senki – az első meccshez képest sem Gaiccherini, sem Maggio nem volt pályán, a két wingback védőmunkája pedig iszonyúan hiányzott. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az olasz szövetségi kapitány hibázott, hanem azt, hogy ezen a ponton megint elérjük a tiki-taka ellen való védekezés határát. Ha a széleket zárja az ember, középen marad alul. Ha ott tömörül az ellenfél, akkor a széleken kerülnek mögé. Így vagy úgy, de a takaró mindig rövid lesz - _benito olasz értékelése itt elérhető.

A spanyolok egyébként nemcsak kisebb taktikai kiigazításokban, de szemléletben is szintet léptek a döntőre. Sokkal gyorsabban, célratörőbben támadták az üres területeket, látványos volt, hogy már a meccs elején belementek az átlövésekbe. Ennek az lett a következménye, hogy az olasz bekkek rákényszerültek, hogy feladják a vonalvédekezést, és kiléptek a lövőhelyzetbe kerülő emberre, aki aztán vagy lőtt, vagy a középső és a szélső védők között területre passzolta be élesen a labdát. A spanyolok megteremtették a feltételeit, hogy a védelem mögé betett passzokkal kerüljenek helyzetbe - ez eddig gyakran hiányzott a játékukból.

Képekben

A meccs általános képe

A spanyol hatszög uralja az olasz belsőhármast a labda körül - ez tulajdonképpen nem más, mint az edzéseken megszokott cicázás, a spanyolok körbepasszolták az olasz középpályát. A folyamat végén aztán vagy Fabregast ugratták ki, vagy a felfutó szélső hátvéd (jelen esetben Arbeloa) kínált lehetőséget, hogy a védelem mögé kerüljenek.

Még két fontos részlete van a jelenetnek:

1) látszik Xavi magasra tolt pozíciója - nemcsak Fabregast tudja kiszolgálni, de Pirlóra is azonnal rá tud zárni labdavesztés után

2) De Rossi itt már - fenti okok miatt - a védelem elé kényszerül

Spanyol vezetés

Elsőre könnyű felelőssé tenni Chiellinit a bekapott gól miatt, de a helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen látjuk, hogy egyszerre kell Fabregasra és Arbeloára figyelnie. Utóbbi helyezkedését azért is kell kiemelni, mert jobbhátvéd létére szinte a spanyol csapat legelső embere - megosztja Chiellini figyelmét.

Az olaszok két védője közé behúzott kék egyenes érzékelteti, milyen nagy volt a távolság a két ember között, Iniestának napi rutin, hogy ekkora folyosóba pontosan tegye be a labdát. Innen már csak az a kérdés: vajon Bonucci és Barzagli miért nem képes 2 vs 1-ben sem levédekezni Silvát?

A túloldalt vizsgálva hasonló a helyzet - a képen a kapott passzok láthatóak:

Marchisio centrális játéka miatt Alba mindig szabad emberként léphetett fel a szélen, balhátvédként legalább annyi labdát kapott a támadóharmadban, mint Iniesta, akinek a helyezkedése azt is jól mutatja, a spanyolok hogyan passzolták körbe a pálya közepét.

Igaz, hogy Motta sérülését követően a meccs gyakorlatilag véget ért, de azért megállapítjuk: a spanyolok lényegében pontosan ilyen (a második meccsképen látható), a középső és a szélsővédő közé tett labdákkal szerezték a harmadik góljukat is:

a második és a negyedik gólpassz pedig a két középső védő között érkezett - de mindannyiszor a meredeken a védelem vonala mögé futó emberekhez.

Spanyol védekezés

Del Bosque itt is türelmes volt, beosztotta a csapat erejét, és csak a félpályán támadták le igazából az ellenfelet. Ugyanakkor szükség esetén nem haboztak szabálytalansággal megállítani az olaszokat - lehetőleg jó távol a kaputól:

A szabálytalanságok helye az is jelzi, hogy az olasz középpályás játék az eredeti tervekhez képest a szélek felé kényszerült, vagyis Pirlo nem tudta diktálni a játékot.

Összegzés

Amilyen kaotikusnak indult a torna, olyan letisztult vége lett. Az angolok megérdemelték, hogy ne égjenek le, de a szimpla továbbjutásnál többet nem remélhettek. A portugálok megszorították a végső győztest, csak tizenegyesekkel maradtak alul, minden kihoztak magukból. Az olaszok a torna meccsén verték a németeket, döntőbe jutásuk abszolút megérdemelt volt, egyedül a németek sajnálhatják, hogy eltaktikázták magukat.

A nagy tornák ritkán igazságosak, de itt mindenki az őt megillető helyre került, az abszolút értelemben vette futball újabb vaskos diadalt aratott. Elvakult düh és arrogancia kell ahhoz, hogy valaki mindhalálig tagadja: a spanyol válogatott futballja nemcsak az ellenfeleket, tornákat, hanem az egész világ futballját uralja. Szeretni nem kell, tisztelni muszáj - bár kicsit másképp, mint a BL-ben láttuk.

Del Bosque nemcsak a meccseken belül volt türelmes, hanem az egész torna ívét figyelembe véve is. A középpálya elárasztásával dominálta a labdát és a területeket is, a fáradó ellenféllel szemben legtöbbször szélsőt majd centert hozott a pályára, volt türelme kivárni a döntő pillanatokat, és megérdemelten lett a nemzetközi labdarúgás történelmi alakja. Bajnokok Ligája, világbajnokság, Európa-bajnokság, minden a zsebben.

A jövő?

A világot jelenleg a szuperügyesek uralják. Aligha várható, hogy ezt a stílust túl lehet focizni, így a kulcsot az ellenpólus, vagyis a szuperatléták színre lépése jelentheti, akik egyéni párharcok szintjére tudják helyezni a spanyolok csapatfölényét. Ezt próbálja a Real Madrid, ezt próbálták a portugálok is a 3 vs 3 elleni középpályájukkal.

Ugyanakkor nem valószínű, hogy nemzeti alapokon összáll majd egy ilyen domináns csapat (klubszinten könnyebb felvásárolni a szükséges embereket), és ha a spanyol dominancia meg is törik, inkább lesz eseti jellegű, mint egy új korszak felemelkedését hordozó ellenpólus diadala - hacsak nem köszönt ránk egy új, eddig ismeretlen játékrendszer.