Ma este a kijevi fináléban Spanyolország és Olaszország csap össze az Európa-bajnokság trófeájáért. Spanyol tiki-taka vagy olasz hatékonyság? Verhetetlenség vagy szenvedély? Iniesta vagy Balotelli? Két nemzeti csapat, két álláspont – egy-egy szubjektív vélemény arról, miért a spanyol, illetve az olasz válogatott nyeri meg az Eb-t.

LEHET, HOGY NEM SZIMPATIKUS, DE GYŐZTES!

Hogy miért a spanyolok nyerik az Európa-bajnokságot? Azért mert az igazán fontos meccseken – a svájciak elleni két évvel ezelőtti vb-meccset és az amerikaiak elleni Konföderációs Kupa-találkozót nem sorolnám ebbe a kategóriába – hat éve senki sem tudja őket megverni. Az pedig szinte lehetetlennek tűnik, hogy labdabirtoklásban bárki is föléjük nőjön. Tetszik vagy sem, az évek során amúgy egyre unalmasabbá váló tiki-taka ellen még nem sikerült kidolgozni a hatásos ellenszert. Sokáig úgy tartották, hogy önmagában labdabirtoklással nem lehet meccseket nyerni, de a spanyolok kezdenek erre rácáfolni. Négy éve az Eb-n, és talán még két éve a vb-n is elmondhattuk a selecciónról, hogy a tiki-takát olykor látványos és kiszámíthatatlan támadófutballal ötvözték, ám David Villa kiesésével, illetve Fernando Torres formahanyatlásával és cserepadra kerülésével a látvány és az ötletesség kezd eltűnni a spanyolok támadójátékából, de az eredményesség megmaradt. Vicente del Bosquét sok mindenért lehet kritizálni. Miért nem vitte el az Eb-re a szezonban a klubjában összesen 51 meccsen 27 gólt szerző, a Venezuela ellen a válogatottban februárban triplázó Roberto Soldadót? Miért nem teszi be a szintén jó szezont futó, 195 centi magas Fernando Llorentét, akinek a beállításával végre „normális” szögleteket is el tudnának végezni (szemben az eddigi állandó kisszögletekkel), és akinek a fejjátékára építve sokkal színesebbé tehetnék a támadójátékukat? Fernando Torres ugyan tényleg nincs élete formájában, de mégiscsak szerzett két gólt, miért nem kaphat több lehetőséget? Miért kell megállni 30 méterre az ellenfél térfelétől és már-már álomba ringatni talán még a legelvakultabb spanyol szurkolókat is egy olyan csapatnak, amely a világ legjobb támadó középpályásait vonultatja fel? Meggyőződésem, hogy ha nem Del Bosque lenne a kapitány, sokkal látványosabb lenne a spanyolok játéka! Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Del Bosque nélkül a vb, majd az Eb döntőjébe is bejutott volna-e a csapat. A korábban a Real Madriddal egészen más futballt játszató szakember vezette válogatott nagy tornán a 2010-es, Chile elleni meccs óta csupán egy gólt kapott, méghozzá néhány hete az Eb 1. fordulójában, igaz, éppen az olaszoktól. Ugyanakkor az is tény, hogy a jelzett időszakban a két nagy tornán játszott kilenc meccséből hetet nyert meg, abból ötöt 1–0-ra (ebből egyet, a vb-döntőt hosszabbításban). Vagyis elmondhatjuk, addig tiki-takáznak, amíg az ellenfél egyszer hibázik, és azzal általában meg is nyerik a meccset. Ha pedig mégsem, mint a portugálok ellen vagy négy éve az olaszok ellen az Eb-n, akkor meg ott vannak a tizenegyesek, amelyben mentálisan, Iker Casillas vezérletével képesek a riválisok fölé nőni. Azt el tudom képzelni, hogy ez egyszer nem fog sikerülni, és a tizenegyespárbajban elbuknak, talán már a mai döntőben. De hogy az olaszok játékban nem tudják megverni őket, és nem tudnak olyan magabiztos sikert aratni, ahogy tették azt a németek ellen, abban biztos vagyok. A spanyol válogatott az elmúlt húsz-harminc évben szinte mindig szimpatikus vesztesként távozott a világversenyekről. Most viszont – sok drukker szemében – antipatikus győztes lehet. Döntse el mindenki, melyik a jobb!
PÓR KÁROLY

 MERT MÉG BALOTELLI IS BEÁLLT A SORBA!

Kétségtelen, a spanyolok az elmúlt fél évtizedben újraértelmezték a labdarúgást, már-már új alapokra helyezték a játékot, zseniális egyéniségeik közül többen már most örökre beírták magukat a futball történelemkönyvébe, de – és hogy egy közhelybe öntött örök igazságot citáljunk – egyszer minden sorozat megszakad.

Igaz, ha az erőviszonyokat nézem, személyre lebontva még ez a Puyolt és Villát nélkülöző, formán kívüli Fernando Torresszel megáldott és amúgy kicsit sótlan spanyol tiki-taka gépezet is erősebb, mint az olasz. Vagy legalábbis papíron annak tűnik.

Ám szerencsére a sportban sosem működik makulátlanul az, amit elméleti síkon igazolva látunk. A torna előtt nem gondoltam volna, hogy Olaszországnak lehet esélye döntőbe jutni, sőt ha őszinte akarok lenni, abban sem voltam biztos, hogy továbbjutnak a csoportból. Kikopott néhány nagy egyéniség (mint Del Piero, Totti, F. Cannavaro, Gattuso, Zambrotta), úgy tűnt, túlságosan egy csapatra épül a válogatott és „futballügyileg” túl nagy volt a káosz egész Itália-szerte.

Aztán ahogy haladt az Európa-bajnokság, egyre inkább megváltozott a véleményem. Még az utolsó, írek elleni csoportmeccs előtt írta félig komolyan, félig viccesen Simone nevű szárd ismerősöm, hogy Prandelli talán valóban nem hülyéskedett, amikor azt mondta, ha az szolgálja a sportág érdekét, akkor ne legyenek ott a kontinensviadalon.

Mára végleg bebizonyosodott, ami egyébként is nyilvánvalónak tűnt: ez óriási hiba lett volna.

Kiderült, hogy az olaszországi lefitymáló, aktuálisan épp a fogadási botrány miatt jócskán terhelt közhangulatból a squadra azzurra Lengyelországban (majd Ukrajnában) ismét képes nemcsak kiszakadni, de azon felül is emelkedni. Képes nemcsak szervezett focit játszani, de csapatösszetartásból is példát mutatni: a mezőnyjátékosok közül Ogbonna és Borini kivételével mindenki egynél több meccset játszott, és nem volt egy hangos szó sem arról, ki miért és ki miért nem. (Na jó, Balotelli estében lőtt gólja utáni befogott szája kivétel.) És lehet, hogy ebben az olasz válogatottban nincs annyi nagy egyéniség – bár elképesztő, hogy Buffon, Marchisio, De Rossi és Pirlo (te jó ég, Pirlo mit játszik!) mit tett le az asztalra az Eb-n –, mint korábban, de van egy Cesare Prandelliük. Aki eddig szerintem az Eb embere.

Sikerült meggyőznie arról, hogy Olaszország képes olyan játékot játszani, amelynek az alapja ezúttal is a védekezésen alapuló hagyományos fegyelmezettség, ám ez nem társul nézhetetlen antifutballal, sőt épp ellenkezőleg: látványos támadások és hatékonyság jellemzik az azúrkékeket. Sikerült meggyőznie arról is, hogy olyan, hülyeségekre hajlamos örök renitenskedőket, mint Cassano és Balotelli is a csapat szolgálatába tud állítani, akárcsak korábban a Fiorentinában Mutut. És sikerült meggyőznie arról, hogy ez az olasz válogatott képes lesz megtörni az Iker Casillas kapuját körbevevő mágiát – amiről Di Natale az első meccsen már egyébként is bebizonyította, hogy az azúr varázslat ellen nem hat.

Olaszország nyer, mert a szenvedély akkor is képes legyőzni az észérveket, amikor senki sem számít rá.

CSERHÁTI ZOLTÁN